Kedves Oktatótársak, Hallgatók és Résztvevők!
Rövid előadásom témája: Mi a teológia haszna?
Egy sajátos vallási szubkultúrában nőtem fel, ahol az iskolázottság bűn volt. A hozzánk járó prédikátoroknak nem volt érettségijük és vitatták, hogy szabad-e egyáltalán olyan tanulásra fecsérelni a drága időt, ami hitetlenné tehet.
Ebben a zárkózott kisebbségben léteztünk „mi”, akik egyedül ismerik az igazságot és „ők” beleértve mindenkit: más felekezethez tartozókat és a gonosz világot egyaránt. A Biblián és az Ellen White könyvek akkor szűkös választékán kívül minden más irodalom csak veszélyforrás volt, nem is beszélve a kulturálódás modernebb csatornáiról.
De ez még nem minden. A hívők nem csak mindenki mást bántalmaztak verbálisan, hanem egymást és önmagukat is. A „világiasság”, „közömbösség”, „laodíceai langymelegség” és sok hasonló kifejezés adták meg minden prédikáció alaphangját. A jövőmagyarázatok telve voltak politikai spekulációkkal és közelgő üldözéssel, hitehagyással és a fondorlatos megtévesztések átláthatatlanságával riogattak. Ezt kellett hallgatnom hétről-hétre. A 98 éves édesanyám, aki 20 éves korában kezdett ismerkedni az adventistákkal, mondta néhány éve: „akkoriban a szószékről sok butaságot beszéltek”.
Érthető, hogy ebben a közegben tinédzserkorom vége felé készen álltam arra, hogy végleg hátat fordítsak ennek a beteges szubkultúrának, amit akkor – hogy eléggé titokzatosan hangozzon – H.N. Adventista Egyháznak neveztünk.
A történetem mégis más irányt vett, mert éppen tinédzserkorom végén, találkoztam a teológiával. Ez a találkozás, melynek egyik első ezköze volt professzor emeritus bátyám, sok mindent megváltoztatott. Élő hitre jutottam, alámerítettek és elkezdtem magam is teológiát tanulni. Ez 43 évvel ezelőtt – 18 éves koromban – történt. Három évvel később – az alapképzés befejezése után – elkezdtem hivatásosként művelni az Istenről szóló tudományt. A teológia megismerése tehát nem csak életre szóló hivatást adott, hanem életemet és jövőmet mentette meg. Számomra így nem kérdés, hogy mi a teológia haszna.
A teológia az Isten ismeretének tudománya. Isten ismeretéről pedig Jézus Krisztus azt mondja, hogy magát az örök életet jelenti: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” Jn 17:3. Általa tudjuk kik vagyunk, mi életünk célja és jövője és miként érhetjük el ezt a kívánatos jövőt.
Szélesebb értelemben a teológia minden ember életének elválaszthatatlan része. A bevezetőben említett szubkultúrában a teológia egy szitokszó volt, de valójában minden tagja teologizált. A kihívás tehát az, hogy jó teológiát műveljünk. A jó teológia következetes módszereket használva értelmezi a Bibliát és egészséges istenképen alapul.
Emil Brunner, a 20. század egyik legjelentősebb svájci református teológusa szerint a teológia az egyház forrástisztítója. Ebből következik, az a meghatározás, amit teológiai hallgató koromban jól emlékezetembe véstem néhai szeretett professzorunk – Szigeti Jenő – tanításából. Így hangzik: „A teológia nem más, mint az egyház tanításának, életének és hitének önkritikai funkciója.”
Ez alapján vallom, hogy a teológia célja az, hogy folyamatosan egy tükröt tartson a közösség és a szervezet elé. Jól hiszünk? Jól gyakoroljuk? Jól működünk? Biblikusan, időszerűen és hitelesen töltjük be az Istentől kapott küldetésünket? Ez legtöbbször kritika, de önkritika – nem mások és nem is más felekezetek kritikája.
Ezt a feladatot csak részben tudják ellátni a teológiai intézetekben dolgozó hivatásos oktatók-kutatók. Művelésére teológus-lelkipásztorokra van szükség, de egyre inkább képzett teológus gyülekezeti tagokra is. Bár mélyen gyökerező hagyománya van a neoprotestáns közösségekben az un. laikus igehirdető szolgálatnak, ezt a 21. században nem lehet teológiai alapképzettség nélkül végezni.
Miért gondolom ezt? Nem kell sok magyarázat, csak körbe kell nézni. Eddig csak a futballhoz és a politikához értett jobban mindenki, de újabban mindenhez IS! Tudomány, virológia, teológia – mindegy. Egyébként is, hamarosan könnyen megtörténhet, hogy nem orvossal fogunk találkozni az ügyeleten, és az is lehet, hogy gyermekeinket vagy unokáinkat képesítés nélküliek fogják tanítani. Az egyház nem sodródhat ezen a hullámon.
Szembe kell néznünk két növekvő tendenciával: 1. Az egyik a teológiaellenesség. A tudománnyal szembeni szkepticizmus újra otthonra talált sok adventhívő életében és ez az egészséges bibliatanítással szembeni gyanakvást is megerősítette. Sokan veszélyben vannak a gyülekezeteinkben. 2. A másik tendencia ebből következik. Ha nincs egészséges tanítás, ha a hit és tudás kapcsolata nem tisztázott, sőt szeme van állítva egymással, akkor gyermekeinket elveszítjük.
Nem volt még kapacitásunk egy átfogó kutatást végezni ezen a területen, így csak megfigyelésekre hagyatkozhatok, de nem nehéz észrevenni, hogy a gyülekezeteinkben felnővő gyermekek egyre nagyobb része nem talál lelki otthonra nálunk. A két trend – a teológiaellenesség és gyermekeink elvesztése – bizonyára összefügg, ahogy nálam is összefüggött annak idején.
A világ szükséglete az egyház égető szükséglete lett. Olyan emberekre van szükség, akik egészségesen művelik az Isten ismeretéről szóló tudományt. Elkötelezett, lelkes, erőfeszítést nem kímélő hallgatókra van szükség – egyre több ilyen hallgatóra. Lelkipásztoraink csupán 10%-a 35 év alatti, de öröm látni őket. Elkötelezettek, lelkesek, tanulékonyak (itt képeztük őket ?) – tucatnyi ilyen hallgatóra lenne szükség. A pálya most nyitva áll, de csak azok számára, akik készek áldozatot hozni a jó teológia műveléséért. Az ATF-en mindent megteszünk ezért.
Új feladatkörömben elsősorban az intézmény minőségbiztosításáért felelek – amiben az akkreditáció csak a jéghegy csúcsa. Valójában arról szól: Hogyan garantálhatjuk mérhető módon, hogy a diplomák mögött valós tudás és kompetencia áll? Emellett viszont legfontosabb feladatomnak tartom, hogy a teológia és az egyház közelebb kerüljön egymáshoz, ebben a jelenlegi ellenszélben.
Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a teológia csak valamiféle szükséges rossz az egyházban, hadd idézzem Pál apostol felhívását, amelyben a protestáns teológia négy fő ágán – az írásmagyarázati teológián, az egyháztörténeti teológián, a rendszeres teológián és a gyakorlati teológián – belül, egyetlen bibliai szakaszban egy tucatnyi tudományterületet sorol fel, amit művelni kell: „Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat” 2Tim 4:1-5.
A helyes igemagyarázat (exegézis, hermeneutika), az egészséges tanítás (dogmatika, etika, katechetika), a hitvédelem (apologetika, polemika), az igehirdetés (homiletika), evangelizálás és lelkigondozás (poimenika), egyháztörténet, lelkipásztorkodástan fogalma mind-mind felismerhető ebben a felhívásban. Házi feladat a hallgatóknak, hogy jegyzeteljék ki ebből a szempontból az igét.
Hadd állítsak végül elétek egy példaképet. John Nevins Andrews (1829-1883) adventista úttörőnk, akiről egykori almamaterem a nevét kapta, tizenhárom éves korában tért meg, és hamarosan szokásává tette, hogy naponta hajnal négytől két-három órát mély bibliakutatásra fordított. Egyedül tanult meg görögül, latinul és héberül, hogy eredeti nyelven kutathassa a Bibliát. Egyszerre volt szerkesztő, prédikátor és misszionárius. A legtermékenyebb időszakában 170.000 szót publikált három év alatt. Élete vége felé képes lett volna az egész Újszövetséget szóról szóra leírni, ha valami oknál fogva szükség lett volna rá.
Bízom benne, hogy vannak itt olyan hallgatók, akik legalább egy kicsit magasabbra teszik maguk előtt a mércét, mint eddig. Hiszem, hogy lesznek itt olyan hallgatók, akik nem csupán személyes hobbiként fogják művelni a jó teológiát, hanem engedve Isten hívásának, egész életüket erre teszik fel. Ha ilyenek lesztek, akkor gyermekeink, unokáink lelki otthonra fognak találni gyülekezeteinkben, és lelkes látással átveszik a stafétát, ha sor kerül rájuk.
A teológia haszna, hogy mindenki megtudja: Krisztusban valós reményt és jövőt kapott a világ. Itt készülhetünk fel, hogy ezt az örömhírt hitelesen és meggyőzően továbbadjuk. Dolgozzunk együtt ezért a jövőképért ebben a tanévben is. Ámen.